Az északi féltekén a Sarkcsillag segítette az ókori népeket az éjszakai hajózásban, mivel megmutatta nekik a csillagászati észak helyzetét - azaz pontosan a Föld forgástengelye fölött lévő pontot. A Föld azonban a keringése során búgócsigához hasonlóan "imbolyog". A csillagászati északpont 26 000 évenként egyetlen kört rajzol az égre - ezt a folyamatot nevezik precessziónak. Ez azt jelenti, hogy az északpont - egyik csillagról egy másik, közeli csillagra áttevődve - lassan-lassan, az idő múlásával folyamatosan változik.
Ha a Sarkcsillag precessziós mozgásának 26 000 évét elosztjuk 12-vel (12 zodiákus jegy), egy hozzávetőlegesen 2166 éves periódust kapunk. Ez arra késztette az asztrológusokat, hogy a precessziót 12 "korra" osszák fel - az elmúlt kb. 2000 évet a Halak korának nevezték, jelenleg pedig a hippik és ezoterikus beállítottságú emberek által beharangozott Vízöntő kor hajnalának lehetünk tanúi. A korszakváltás azoknak is kapóra jött, akik bizonyos vallások kialakulására és mások hanyatlására keresik a magyarázatot.
A precesszió kulturális emléknyomai között sorolhatjuk fel a halat mint a korai kereszténység szimbólumát, vagy a kost, a Krisztus születését megelőző Kos korszak jelképét. A precessziós mozgás további jelentősége, hogy egy-egy épület és történelmi esemény ideje meghatározható, ha azonosítjuk az adott időszak kulturái által sarkcsillagnak tekintett csillagot. Ezt a módszert Sir John Herschel brit csillagász javasolta a XIX. század derekán, majd Robert Bauvel továbbfejlesztette az elgondolást The Orion Mystery ( Az Orion - rejtély) című, 1994-ben megjelent könyvében, mely a piramisokkal foglalkozik. Egy a Nature magazinban 2000-ben megjelent cikkben Kate Spence, az angliai Cambridge-i Egyetem keleti tanok tanszékének egyiptológusa próbált rivaldafénybe kerülni azáltal, hogy Khufu Nagy Piramisa építésének kezdetét Kr. e. 2480-ra, azaz a korábban elfogadott időponthoz képest mintegy 75 évvel korábbra tette. Ma a Polaris (Sarkcsillag, Esthajnalcsillag) - szakmai nevén alfa - Ursae Minoris - jelöli a csillagászati északi irányt. De Spence szerint a Nagy Piramis építésének idején az aktuális sarkcsillag ugyanehhez a csillagképhez tartozott, és a zéta - Ursae Minoris és a béta - Ursae Minoris osztoztak a "dicsőségen". Látszólagos együttállásuk tette lehetővé a Nagy Piramis alapkőletételéhez köthető pontos dátum megjelölését.
A Szíriusz
A Szíriusz ( vagy alfa - Canis Minoris) kétségtelenül az égbolt legfényesebb csillaga, és egyike a
Földhöz a legközelebb levőknek. A csillag, amely csillagképének neve után (Canis) Nagy Kutya néven ismert - különösen fontos volt az ókori egyiptomiak számára, mert a napkeltéhez közeli felkelése a Nílus áradását és az év kezdetét jelentette. A csillagok helyzete a legkönnyebben felkelésük és lenyugvásuk idején határozható meg a keleti vagy nyugati horizonton. A napkeltéhez közeli felkelés azt jelenti, hogy a csillag hajnalhasadás előtt pár perccel tűnik fel az égen, éppen mielőtt a Nap felkel, és elhalványítja a csillagok fényét.
A Göncölszekér
Ez a csillagkép, amelyet Nagy Medvének is neveznek, közel van a Sarkcsillaghoz, és éppen rámutat. A Göncölszekér mindig látható az északi égbolton, soha nem bukik le a horizont mögé, hanem a Sarkcsillag körül köröz, mint egy hatalmas óramutató. Keringési pályája alapján éjjel megtudhatjuk az időt. Azt is jelzi, hogy melyik évszakban járunk. Az ókori Kínában időmérőként és Sarkcsillagjelzőként, a klasszikus feng shuiban a "kilenc repülő csillag" otthonaként, valamint Észak sötét isteneként tisztelték.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése